Valójában leginkább a kisfiam életét változtatta meg a fogfehérítés, persze ezzel együtt az enyémet is, mert Zolika nekem az életemet jelenti. Amikor az apja elhagyott bennünket (egy idősebb kolléganőjéhez költözött), elhatároztam, mindent megadok négyéves gyermekemnek.
Igazából nem is okozott ez különösebb problémát, elég jól keresek, édesanyám is besegít, ha kell, azt lehet mondani úgy éltünk a fiammal, mint egy boldog pár. Nekem nem hiányzott senki, az a néhány alkalmi partner csak abban erősített meg, hogy függetlenségemet nem érdemes feladnom csak azért, hogy férjes asszonynak mondhassam magamat. Zolika szépen cseperedett, már lejárt a parkba focizni, és néha sötétedés után jött fel, mert elbeszélgettek a srácokkal. Ilyenkor mindig durcásnak tűnt, mintha valamit elkövettem volna ellene.
Máskor hívott, hogy együtt labdázzunk, de hamar abbahagyta, és csalódottan félrevonult, hogy velem focizni se lehet. A téren a barátai jó sztorikat meséltek, amikor apjukkal horgászni, vagy síelni voltak, és persze a sluszpoén általában a papa valamely vaskos beszólása volt. Ezeket az én Zolikám aztán gyakran ismételgette is, nem mindig a helyén, talán túl gyakran is ahhoz, hogy nekem feltűnjön.
Megkérdeztem egyik pszichológus barátnőmet, mi történt a gyerekkel. Apahiány volt a diagnózis, de addigra már én is sejtettem. Anyám is ezt kántálta, ahogy látta, mennyire a fejemre nő a gyerek, bár akkor is nagyon szerettük egymást. A lényeg, hogy kolléganőim elhatározták, szereznek nekem egy pasit, aki jó apja lehet a fiamnak. Én nem tiltakoztam, bár, már mint mondottam volt, nekem nem hiányzott férfi az életemből. Lehet, hogy ez az érzés meg is látszott a külsőmön. Bár nem voltam elutasító, visszataszító, de kifejezetten vonzó sem, inkább olyan, akire azt szokták mondani, átlagos. Akit észre sem vesznek, ha megy az utcán, és nem nézik nőnek, ha hivatalos ügyeket intéz. A hosszas, eredménytelen próbálkozások során említette Kati barátnőm, hogy valamit változtassak a külsőmön. Először nem is tudtam mit, hiszen mindig tisztán, divatosan öltözve járok, hetente rakatom be a hajamat, körmeimet, és túlsúlyom sincs. Akkor mondta, hogy fehérítsem ki a fogaimat…
Már aznap megjegyzést kaptam a szomszédtól, hogy milyen jól néz ki Marika. Akkor még csak azt hittem, a szokásos udvarias bók. De másnap a munkahelyen is sokan szóvá tették, nem mindig tudva, mi változott meg rajtam. De a leginkább az maradt meg bennem, amikor az ebédlőben éhesen álltunk sorban, az egyik kollégám azt mondta, legszívesebben belém harapna Később kiderült, nem elszólás volt. Ma velünk él. Zolika teljesen megváltozott. Állandóan rajta lóg. Kérdéseket tesz fel neki, néha csak azért, hogy hallja mély bariton hangját. Amit mond, az szent és sérthetetlen a kisfiam számára, aki a múlt héten azt kérte, amikor lenn focizik, párom menjen el a ketrec mellett, és köszönjön be hozzá.